Felebaráti szeretetben

Önkéntes szolgálat Kárpátalján – beszámoló

2022. július 04-29.

„Bánat vagy félelem, kétség, ha jő, Hű karja átölel, oltalmaz ő. Nappal s bús éjjelen az Úr mindig velem…”. Énekeljük 799. dicséretünk – kárpátaljai magyar református testvéreink himnuszát – a háború kitörésével összefüggésben, istentiszteleteink zárásaként a Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálatának felhívását követve.  Kifejezve az Istenben megélt egységet, mely ebben a minden tekintetben próbára tévő helyzetben is összeköt bennünket.

Tesszük ezt a szolidaritás jegyében, mely szó igen divatos az utóbbi időben, melyet én szívem szerint kerülök. A szociológiai megközelítés helyett, a bibliai megfelelőjét szeretem előhívni: felebaráti szeretet, testvéri összetartozás. Így keresve az emberi közösségvállaláson, kölcsönös kötelesség – és segítségvállaláson túli többletet, ami keresztyén mivoltunkat táplálja. Értem ezt társadalmi egymásrautaltságon, közérdeken túlmenően. Mely cselekedet és gyakorlat túlárad a szociális juttatásokon, továbbá az istenképű, szeretett teremtményre irányul. Krisztus szeretetében való cselekvés. Lelki kapcsolódás, a keresztyén lelkületű meghallgatás, enyhítés és melléállás mibenléte. Nem csak kárpátaljai testvéreinkért való imádkozás, hanem velük együtt való imádkozás. Be kellett látnom, nem ismertem, milyen bánat húzza a Testvérek szívét, mi az, ami félelmüket kelti, miben áll kétségük. Az együttérzés bennem rekedt, nem akadt társa. Mára elmondhatom, a jó Isten kegyelme és szeretete ezt kibontotta, hovatovább virágoztatta. Egy hónapnyi önkéntes szolgálatból tértem haza Kárpátaljáról, a mezővári gyülekezetből.

Az élet a térségében egyrészről szomorú, a lét bizonytalan. Másrészről elégedett és hitben erős. A háború következményeként a családok szétszakadtak, a vidék elnéptelenedett, alighogy találni munkalehetőséget, mely fizetséggel jár. A hadköteles korú férfiak külföldön kényszeredtek munkát vállalni, ha maradtak, bujkálniuk kell. A katonák rajtaütésszerűen gyűjtik őket össze, jöttükben-mentükben. A hátra maradtak, megmaradtak csendben teszik a dolgukat, az aszállyal viaskodnak, verejtékkel mindent rendben tartanak.

Menyhárt István nagytiszteletű úrral összeállítottuk a beosztást a mezőváribéli napjaimra vonatkozóan. Hétfő- kedd-szerdán, a rehabilitációs központban, fogyatékkal élő ifjak foglalkoztatásában, fejlesztésében vettem részt. A fiatalok főként idegrendszeri betegségben szenvednek, mely a viselkedés különböző torzulásával és fizikai korlátozottsággal jár. Sokan közülük nagyon rossz körülmények között élnek, így az is szükségszerű, hogy a családjaikat támogassák. Csütörtökön a magyar óvodában szolgáltam 17 fős, vegyes életkorú csoportban. Pénteken a cigány oviban töltöttem a napom, mely munka hasznot nem vár, csupán mások hasznára ad. Az utolsó etapban keddtől, cigány gyermekhét programjába merítkeztem, korcsoport szerinti bontás mellett, megközelítőleg 70 pulyával. Lehetőségem volt protokolláris eseményeken is megfordulni, a környező településekre ellátogatni. Nap, mint nap, ha csak tehettem, beszélgettem a testvérekkel. Sürvedéssel (sötétedéssel) elcsendesedtem, lámpát oltottam. Légiriadó esetenként felriasztotta a nyugvást. Megtörtént, hogy éjjel kettő órakor szirénáztak, megesett, hogy napjában kétszer, volt, hogy istentisztelet ideje alatt. Mindenem megvolt, szépen éltem.

Legélesebb tapasztalásom: létezik még igaz diakónia az intézményeken kívül is, mégpedig az első gyülekezet példáján: kitartó részvét, imaközösség, istenfélelem, együttlét, osztozkodás, öröm és tiszta szív az ételért, a puculkáért. Jó reménységgel vagyok afelől, hogy nem csupán emlékként élhettem meg ezt a dicséretet az ottani közösséggel. Nem szűnök meg kárpátaljai testvéreimért imádkozni, nem feledem szeretteimet. Szeretném a szívekre helyezni ebben való részvétünk jelentőségét.

Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás, a szentek Urának légyen örök magasztalás!

R. Füzesi Nóra vallástanár – nevelő, presbiter