“Közeledett már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet páskának neveztek. A főpapok és az írástudók keresték a módját, hogyan öljék meg Jézust. Féltek ugyanis a néptől. Akkor bement a Sátán Júdásba, akit Iskáriótesnek neveztek, és egyike volt a tizenkettőnek. Elment, és megbeszélte a főpapokkal és a templomőrség parancsnokaival, hogyan adja őt a kezükre.” (Lukács 22, 1-4)

Az előttünk lévő igeszakasz két önálló, de mégis egymással összefüggő és egymást kiegészítő eseményről számol be. Két fontos dolgot közöl. Egyrészt hírt ad a főtanács szándékáról, hogy Jézust megölesse. Másrészt elbeszéli Júdás árulását, aki megegyezik a főtanács tagjaival, hogy Jézust a kezükre adja.

Az evangélista felhívja a figyelmünket, hogy mikor is történt ez. Azt olvassuk: “Közeledett már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet páskának neveznek.” (Luk 22,1). A zsidók készülődnek egyik legnagyobb ünnepükre, a páskára. A páska ünnep az egyiptomi szabadulásra emlékeztette őket. Az egyiptomi tizedik csapást, az elsőszülöttek halálát azok a házak kerülhették el, amelyek ajtajának félfáját, a szemöldökfáját bekenték az áldozati bárány vérével. Ezeket a házakat elkerülte az öldöklő angyal. Az ünnep elnevezése is erre utal. A héber pszh ige jelentése: megkímél, érintetlenül hagy. Az ünnep megnevezése a történet elején nemcsak történeti adatként szerepel, hanem üdvtörténeti jelentősége van. Jelzi nekünk, hogy Jézus halála és feltámadása jelenti az új húsvétot.

Valószínüleg nagy nyüzsgés, forgás volt Jeruzsálemben az ünnep alkalmából. Készül szegény, gazdag egyaránt. Látszólag készülnek a főpapok is. Külsőleg készülnek csak, szívükben nem, mert a szívük vágya nem az ünneplés, nem a hála, hanem Jézus megölése. Megölni, elpuszítatni úgy, hogy ne okozzon fennakadást a nép között, még az ünnep előtt.

Milyen könnyen mondhatunk magunkban ítéletet a főpapokról, de ha mélyen magunkba nézünk, a mi szívünk mivel van tele ünnepre készülve? Milyen lelkülettel készülünk legnagyobb ünnepünkre? Most, hogy bár külsőleg nem lehetünk együtt, érezzük a virágvasárnap örömét, nagyhét fájdalmát, s a feltámadás csodáját? Az ünnep előtt állva, ott van a bűnbánat a szívünkben? Ott van a hála, hogy mit tett Krisztus értem? Mivel van tele a szívem? Bosszúval, haraggal, csalódással, félelemmel?

A felolvasott rész második szakaszában Júdás árulásáról olvasunk. Júdásról, aki tagja volt a tizenkettőnek, mégis most olyat tesz, amit nem gondoltak volna a tanítványok. Pénzért elárulja a Mestert. Hogyan tehetett ilyet, kérdezhetjük? Hiszen tanítvány volt? Jézussal együtt evett, látta azt a sok csodát, amit tett, hallotta a tanításait. Miért árulta el? Illetve mit jelent az, hogy a Sátán belement? Megszállott lett? Nem is az ő döntése volt Jézus árulása? Júdással kapcsolatban fontos leszögezni, hogy az árulás az ő döntése volt. Amikor Lukács megemlíti, hogy a Sátán belement, ez nem az jelenti, hogy megszállott lett, aki nem tud saját cselekedeteiről. Sokkal inkább azt jelenti, hogy engedett a kísértőnek, megadta magát. Kálvin szerint a tolvajlás vágyától égett Júdás, hosszú gyakorlás folytán ráedződött a zsákmányra. Júdás testileg Jézussal volt, de a lelke, a szíve nem. Mivel volt tele a szíve? Pénz szeretetével. János evengéliuma írja le, hogy a pénzes erszény rá volt bízva, de ő szedegetett ki magának belőle (Jn 12,6). Számára Jézus ügye csupán a megélhetési forrás volt. Mikor Jézus nyíltan beszélt küldetése végéről, valószínűleg megijedt, hogy nem lesz több pénz, ezért, mint utolsó pénzforrási lehtőség elárulta Mesterét. Akkor miért is árulta el? A pénzért. Nem hiába mondja Pál apostol: “Minden gonoszság gyökere a pénz szeretete” (Tim 6,10). Júdást a pénz szeretete elvakította, kapzsivá tette. A pénz életünk része, de nem a legfontosabb, egy eszköz semmi más. Sok mindent megkaphatunk általa, de sok mindent el is veszíthetünk. Hol állunk a pénz szeretetével, főleg most ebben a nehéz időszakban? Helyesen élünk e vele? Egy kis történettel szeretném befejezni, mely nagyon jó szemlélteti, mit tesz az emberrel a pénz szeretete.

A tükör

Vol egyszer egy gazdag, öreg zsidó, akinek szörnyen rigolyás természete volt. Egy napon meglátogatta a rabbit, hátha segíteni tudna neki abban, hogy rájöjjön, mi a baj vele.

Miután egy ideig beszélgettek, a rabbinak eszébe jutott egy jó módszer arra, hogy szemléltetéssel rávezesse az öregembert élete problémájára. Kezét megfogva az ablakhoz vezette, majd arra kérte, hogy nézzen ki és mondja el, mit lát. Az ember ott állt egy pillanatig, majd azt mondta:

– Látok néhány férfit és asszonyt és egy pár gyereket.

– Nagyszerű. – szólt a rabbi. Ezután ismét megfogta az öregember kezét és a szoba másik felében álló tükörhöz vezette.

– Most nézzen bele és mondja el, mit lát!

Az öregember szemöldökét ráncolva azt mondta:

– Hát, nyilván magamat látom.

– Érdekes – válaszolta a rabbi. Az ablak üvegből van és a tükör is üvegből van. De a tükör üvege ezüsttel van bevonva. Ahogy ezüst kerül rá, már nem lát mást, csak önmagát.

Imádság

Úr Jézus! Köszönjük neked, hogy eljöttél, vállaltad a keresztet a mi bűneinkért. Segíts nagyhét csendjében Rád figyelni, hozzád közelebb kerülni. Ámen.

Papp Szilvia

beosztott lelkipásztor