Részletek a passiótörténetből

Márk 14, 26-52

26 Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére. 27 És akkor így szólt hozzájuk Jézus: Mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert meg van írva: „Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok.” 28 De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába. 29 Péter ezt mondta neki: Ha mindenki megbotránkozik is, én akkor sem. 30 Jézus így szólt hozzá: Bizony mondom neked: te még ma, ezen az éjszakán, mielőtt másodszor megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. 31 Ő azonban annál inkább mondta: Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg. Ugyanígy beszéltek a többiek is. 32 Ekkor arra a helyre értek, amelynek neve Gecsemáné, és így szólt tanítványaihoz: Üljetek le itt, amíg imádkozom! 33 Maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, azután rettegni és gyötrődni kezdett, 34 majd így szólt hozzájuk: Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok! 35 Egy kissé távolabb ment, a földre borult és imádkozott, hogy ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra. 36 És így szólt: Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te. 37 Amikor visszament, alva találta őket, és így szólt Péterhez: Simon, alszol? Nem tudtál egy órát sem virrasztani? 38 Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen. 39 Újra elment, és ugyanazokkal a szavakkal imádkozott. 40 Amikor visszatért, ismét alva találta őket, mert szemük elnehezült; és nem tudták, mit feleljenek neki.41 Harmadszor is visszatért, és így szólt hozzájuk: Aludjatok tovább, és pihenjetek! Elég! Eljött az óra! Íme, átadatik az Emberfia a bűnösök kezébe. 42 Ébredjetek, menjünk! Íme, közel van, aki engem elárul. 43 Még beszélt, amikor egyszer csak megjelent Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele a főpapoktól, az írástudóktól és a vénektől, kardokkal és botokkal a kezükben. 44 Aki elárulta őt, ezt az ismertetőjelet adta meg nekik: Akit megcsókolok, az lesz ő: fogjátok el, és vigyétek el biztos kísérettel! 45 Amikor odaért, azonnal hozzálépett, és így szólt: Mester! – és megcsókolta. 46 Azok pedig megragadták Jézust, és elfogták. 47 Valaki az ott állók közül kirántotta a kardját, lesújtott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. 48 Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta nekik: Úgy vonultatok ki ellenem, mint valami rabló ellen, kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok. 49 Veletek voltam mindennap a templomban, és tanítottam, és nem fogtatok el. Az Írásoknak azonban be kell teljesedniük. 50 Ekkor mindnyájan elhagyták őt, és elfutottak. 51 De követte őt egy ifjú, aki csak egy inget viselt mezítelen testén; őt is megragadták, 52 de ő az ingét otthagyva mezítelenül elmenekült.

Mit gondolunk akkor, ha életünk során egy erősnek ismert személy gyengévé válik? Gyermekek átélik ezt, amikor szüleik – akik mindig támogatták őket, s akiktől mindent vártak – hirtelen megbetegszenek, vagy eléri őket a szenvedés. Közös projekten dolgozó munkatársak megzavarodnak, ha a főnök hirtelen elveszti bizalmukat. Az egyház bizonytalanná válik, ha egy előjáró vagy lelkész hitét, reménységét, vagy tisztességét veszti el.

Képeljük el, mekkora hatással volt a tanítványokra, Jézus megváltozása a Gecsemáné kertjében! Eddig a percig mindent kézben tartott, tervezett, vezetett, irányított, tanított. Minden helyzetre volt szó és tett. Most összezuhan, s figyelmezteti őket, ők is így tesznek majd. Ez, érthető is. A jelenet olyan intim és félelemkeltő, hogy megpillantása szinte zavarba hoz bennünket. Jézus szörnyű félelme, a tanítványok álmos apátiája nyers emberi érzelmek, csupaszok, s ékesség nélkül valók.

Amikor Szókratész a nagy görög filozófus haldoklott, végig higgadt, fegyelmezett maradt. Tanítványai megrémültek és könnyekben törtek ki, azonban emlékeztek higgadt tanítására, amelyet mindvégig gyakorolt, s utolsó szavainak hűvös iróniájára. Jézusnál ez teljesen más. Ez az elbeszélés nem görög hősiesség és nem tipikus zsidó mártíromság. Ez páratlan. Csak ha mélyebben belegondolunk – s ezt alig tehetjük meg félelem és reszketés nélkül – akkor érthetjük meg ennek az elbeszélésnek emberi és egyben teológiai mélységét igazán. Ismét egy központi jelenetet látunk, kettőt-kettőt mindkét oldalon. Középen a kertben Jézus, elborítva halálfélelemmel, kiútért imádkozik. Fogva tartja az az igazság, amelyet átadott tanítványainak (10,27) – hogy Istennél minden lehetséges, s most azt a választ kapja: Nincs visszaút! Mint annyiszor, most is, a zsoltárokkal fejezi ki fájdalmát, itt két zsoltár refrénjével (Zsolt 42,6; 12 és 43,6): „Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem?” Hatalmas harcon megy keresztül, háromszor ismétli meg imádságát a szabadításért. Végül úgy tűnik, hogy akit ‘Abba’-nak (Atya) szólított, egy szót felel neki: Nem! (Az ‘Abba’ arám szó, ‘Atyát’ jelent, nem olyan, amelyet csak a gyermekek használnak, hanem kifejezi a teljes intimitást és odaadást is.)  Mivel Jézus szenvedélyes imádságára ezt a választ kapja, nem kell meglepődnünk azon, ha ez néha velünk is megtörténik. Jézus higgadtan és önuralommal lép elő az imádság után. E központi jelentben Jézusnak egyrészt tanítványaival való félelemkeltő beszélgetését látjuk, amelyben azt állítja, hogy mindegyikük elhagyja őt. Tudatában van az Írásokból hangzó figyelmeztetéseknek, s érzékeli, hogy ezek mind nagy sebességgel haladnak a beteljesedés felé. Pásztorként vezeti apró nyáját, azóta, hogy Galileában összegyűjtötte őket, egészen mostanáig. De most a pásztor vereséget szenved, s a nyáj egy időre elmenekül, hogy elrejtőzzék, bárhova, ahova csak tud. Bár gyávaságot és zavarodottságot mutatnak, ez is a terv része: Jézusnak a ‘próbákat’ egyedül kell kiállnia. Ez a nagy és sötét pillanat következik el rá most. Ebben a tanítványok nem vehetnek részt. Imádkozniuk kell, hogy Jézus ezekben megtartasson.

Péter, a Szikla, – indulatos, mint mindig, előbb szól, azután gondolkodik – az egész dolgot fenekestől felforgatja. Az, hogy háromszor megtagadja Jézust, rettenetes paródiája a kertben elmondott háromszoros imádságnak. Jézus háromszor helyezi saját sorsát Atyja kezébe és akaratába. Péter – Jézus jobb keze – háromszor tagadja le, hogy ismeri Őt.

Másfelől, a központi jelenetben Jézus elárulását és elfogatását szemlélhetjük. Júdás erre tökéletes helyszínt talált: sötétben, a városon kívül, távol minden tömegtől. Az a benyomás támad, hogy Jézus egyfajta forradalmi vezető, bár ő ezt folyamatosan elutasította, annak dacára, hogy sokan reménykedtek ebben. Talán Júdás maga is, ilyen Messiást akart. Az irónia minden lépéssel növekszik.

Az egyik tanítványt magával ragadja a helyzet, s harcolni próbál. János evangélista elmondja, hogy Péter az, a többiek nem nevesítik. Márk tudva, hogy ez szükségtelen viselkedés volt, nem akarja Pétert Jézus tanítványaként megnevezni, ennyit mond: ‘Egy, az ott állók közül’.

Amikor leírja, hogy megérkezik a csapat Jézus őrizetbe vételére (48-49.v.), elbeszéli azt is, hogy Jézus tanítványai elfutottak (50.v.), de nem nevezi őket ‘tanítványoknak’. Csak ennyit mond: „Ekkor mindnyájan elhagyták őt, és elfutottak.” Nem viselkedtek tanítványokként, s így, megtagadja tőlük ezt a nevet.

Itt van végül az a fiatalember – aki Józsefhez hasonlóan (1Móz 39,12) – ingét hátrahagyva elmenekül. Gyakran úgy gondolják, hogy ez Márk maga volt, de a többi evangélium ezt az eseményt nem említi. Bár bizonyítani lehetetlen, ez mégis egy elfogadható javaslat. Eltekintve attól, hogy igaz-e, a kép találó, s egészen visszanyúlik az 1Móz 3 – hoz. Ádámhoz és Évához hasonlóan, a tanítványok szégyene is leplezetlen, jelképesen, s itt a kertben valóságosan is. Szégyenük teljes.

Gecsemáné arra hív bennünket, hogy átgondoljuk, mit jelentett Jézus számára – egyszeri és különleges módon – Isten fiának lenni. Ez a legnagyobb intimitás pillanata – a kétségbeesett imádság az Atyához (‘Abba’) –s ugyanakkor az a pillanat is, amikor meghallja a ‘Nem!’- et, ekkor megnyílik az út az Istentől való elhagyatottság pillanatáig a kereszten (15,34). Ezt meg kell értenünk ahhoz, hogy belássuk, mit jelent, ha keresztyén hitvallást teszünk.

Ez a többoldalú jelenet arra hív bennünket, hogy megállva átgondoljuk: hol ebben a mi magunk helye? A tanítványokhoz hasonlóan, az egyik pillanatban nagyszájúskodunk, s a következő pillanatban belealszunk, majd megtelünk kaotikus szégyennel? Amennyiben terveinkhez jobban illik, eláruljuk Jézust, vagy azért, mert nem tesz eleget várakozásainknak? Vagy pedig készen vagyunk Vele együtt ébernek maradni a kertben, s osztozni kínnal teli imádságában? Nem arra hívattunk el, hogy szenvedésének egyedülálló pillanatát megismételjük. Egyedül megy át ezen – mindannyiunkért. Azonban a valódi keresztyén tapasztalatnak része, hogy imádságunkban el kell szenvednünk a fájdalmat, amikor a magunk és a világ teljes megváltására várunk. Az első keresztyén írók (pl. Pál), már tudatában voltak ennek. Zavarral, hűtlenséggel, közvetlen támadással és az árulók csókjaival körülvéve, nekik, akik Krisztus nevéről neveztettek el, a kertben kellett maradniuk, amíg az Atya akarata, teljesedésbe nem megy.

A fordítás Tom Wright: Marcus voor iedereen (eredeti címe: Mark for everyone) könyvéből készült.