ÉNEK: 65. Zsoltár 1. verse

TEXTUS: Józsué 24, 14-24

Kedves Testvérek!

Bibliaolvasó kalauzunk szerint lezárjuk Józsué könyvét. A névadóval, mint Izráel népének egyik karizmatikus vezetőjével, hangsúlyosan az első és utolsó fejezetben találkozunk. Az első fejezetben egy nagyon szép és kifejező bátorítás hangzik el. Mózes halála után az Úristen erősíti is bíztatja a kijelölt utódot: „Csak légy erős és igen bátor, tartsd meg és teljesítsd mindenben azt a törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám parancsolt neked. Ne térj el attól se jobbra se balra, hogy boldogulj, mindenütt amerre csak jársz.”

Érdekes és elgondolkodtató, hogy az Úristen, Józsué figyelmét nem tekintélyes elődjére irányítja – tudniillik Mózesre – hanem az Isten törvényére, az ahhoz való hűségre. A nép vezetőjének tehát nem egy példaképet kell követni, hanem Isten szavát.

Mai alapigénkben, midőn Józsué leteszi az Ő szolgálatát, arról tesz tanúbizonyságot, hogy megbízatásának eleget tett: „Én és az én házam népe az Úrat szolgáljuk!” Úgy teszi le szolgálatát, hogy hű marad a megbízatáshoz.

            Számunkra igen elgondolkodtató és figyelemre méltó ez a hitbeli attitűd. Olykor tévesen azt képzeljük, hogy nekünk hívő emberként külső elvárásoknak kell megfelelnünk. Esetlegesen korábbi mintákat kell követnünk. Isten Igéje arról beszél nekünk, hogy életünkben elsősorban az Ő akaratát kell keresnünk. Nem valamiféle eszményképhez kell igazodni, hanem ragaszkodni az Ő Igéjéhez. Vélhetően Józsuénak ezért nem voltak komplexusai. A hit útján járva ettől nekünk sem kell tartanunk, hogy ha nem megfelelni kívánunk, hanem ragaszkodunk Isten szavához.

Másodsorban alapigénkben egy nagyszabású népgyűlésről olvasunk, amelyet Sikemben tartottak. A sikemi országgyűlés meghatározó eleme a szövetségkötés megújítása. Szentírási szakaszunk Izráel népének hitbeli elköteleződését adja meg. Az esemény fölvezetése Józsuétól, mint a nép vezérétől származik. Ő az, aki szinte provokatív módon, megismételve teszi fel a kérdést: „…válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni…?” Lényegileg egy hitvallásos formulával állunk szemben. Határozott elköteleződés történik a törzsek vezetői részéről az Úristen mellett. Nem maguktól teszik ezt, hanem Józsué hívja ki belőlük ezt a hitvallásos állhatatosságot. Mégpedig eskü formában.

Lényegileg egy hitvallástétellel van dolgunk. Ez a hitvallás nem elméleti, teológiai tételek egymásutánisága, hanem egy nagyon gyakorlatias, megélt, tapasztalatok nyomán megfogalmazott tanúságtétel. Amellett az Isten mellett köteleződnek el, aki Uruk volt az Egyiptomból való szabadulástól kezdve, a pusztai vándorláson át, egészen a honfoglalásig. Amellett köteleződnek el, akit folyamatban megismertek. Hitvallásuk a közvetlenül megélt Isten élményekre épül.

            A János írása szerinti evangélium 6. fejezetében Jézus ezt kérdezi tanítványaitól: „Vajon ti is el akartok menni? Simon Péter így felelt: Uram, kihez mehetnénk? Örök élet beszéde van nálad.” Mindkét hitvallási formula őszinte, személyes és bátor. Nem egy elvi nyilatkozat csupán, hanem egy ünnepélyes eskü és tanúk behívásával történő elköteleződés.

Ha nem is ilyen fennkölt módon, de minden nemzedék hívő embere számára szükség van ilyen bensőséges hitvallástételre.

            Harmadsorban, a már említett jelzők közül egyre szeretnék külön odafigyelni. Nevezetesen arra, hogy a hitvallás szempontjából fontos a személyes jelleg. Józsué, amikor felteszi a kérdést, hogy kit akarnak szolgálni, ezt többesszámban fogalmazza meg, de lehetőséget ad a személyes hűségnyilatkozatra. Jó példával jár elől, amikor így vall: „De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!”

A hit vonatkozásában mindig érdekes kérdés az egyén és a közösség összefüggése. Miközben az ószövetség világában a kollektívum szerepe erősebbnek tűnik, úgy ez az igeszakasz arról beszél, hogy az egyénnek is meg van a személyre szóló felelőssége. Az egyén tehát nem oldódik, és nem tűnik el a közösségben. Miközben Izráel népe egységesen tesz esküt az Úr mellett, nincs kizárva annak a lehetősége, hogy bárki másképp döntsön.

Nem túlzás azt mondani, hogy itt az újkor nagy fogalmai közül megjelenik a szabadság és felelősség kérdése. Az Úr Isten, az Ő szolgáin keresztül, tiszteletben tartja az egyén önrendelkezését, még akkor is, ha ez kockázatos dolognak tűnik. Nem kötelező egy közösség hitvallásába betagolódni. Nem szükségszerű csak az Urat szolgálni. Lehet más istenségeket is. Mondanom sem kell, a kortás istenségeknek se szeri, se száma. Az is nyilvánvaló, hogy mindnyájan kísérthetőek vagyunk, más istenségektől. Isten Igéje és Lelke – tiszta szívből kívánom -, hogy mindnyájunkban elvégezze és életté tegye a hitvallást: „De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!”

Zárásul, ez még akkor is megtörténhet, ha Józsué szavai ránk nézve is igazak: „Nem tudjátok ti szolgálni az Urat, mert szent Isten ő…” Az Isten szentségével szemben mindig ott van a mi tökéletlenségünk és alkalmatlanságunk. Hűségnyilatkozataink korlátozott érvényességgel bírnak. De nem az Úr Istené! „Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,13.) Legyen ezért dicsőség Istennek! Ámen.

IMÁDSÁG:

Urunk Istenünk! Kérünk, hogy szabadíts fel bennünket arra, hogy el tudjunk köteleződni melletted. Szükségünk van hitünknek, Krisztus követésünknek a megújításra. Add, hogy gyülekezetünk, mint közösség ennek háttere legyen! Valljuk, egyedül Te vagy szent és örökkévaló, mi pedig múlandóak és alkalmatlanok. De hála Neked, hogy engedsz bennünket visszatérni Hozzád és megállni előtted. Köszönjük Uruk, hogy hozzád tartozhatunk. Ámen.