2020.04.12. Húsvét vasárnap

2020. április 12.

JÉZUSSAL AZ ÚTON

Ének: 185

Textus: Lukács 24,13-35

Apostoli köszöntés

Kedves Testvérek!

         A feltámadásról szóló evangéliumi leírások közül ez a történet, amelyik a legegységesebb szerkezetet és tartalmat mutatja. Gyakorlatilag egy novella, amely elmondja, hogy mi történik azokkal, akik találkoznak a föltámadottal. Természetesen nem csak a két úgynevezett emmausi tanítványra igaz ez, hanem mindnyájunkra. A Szentíró nem foglalkozik azzal a kérdéssel, amit a mögöttünk levő néhány évszázad firtat. Lehetséges-e a halálból életre jutni? Megtörténhet-e a föltámadás? De az sem izgatja az evangélistát, hogy mindez hogyan ment végbe.  Ő is tiszteletben tartja, hogy vannak titkok, amelyek az Úréi. Amit azonban elbeszél, az evangélium, örömhír, hogy a föltámadott és élő Jézussal történő találkozás egy más, új életminőséget jelent. Az elkövetkezendő percekben röviden erről szeretnék szólni.

         A leírás első fele két magába roskadt Jeruzsálemet elhagyó vándort fest elénk, akik önmagukról mondják el, hogy csalódottak, mert váradalmaik nem teljesültek. Az egykori francia király, amikor a német-római császár fogságába került, ezt írta a feleségének: „Asszonyom, minden elveszett, kivéve a becsület.”

Nos, nagypénteken minden elveszett, még a becsület is. A zsidó vallási vezetők, a nép, a római helytartó és a tanítványok becsülete is. A két útitárs rezignációja emberileg érthető. A nagypéntek, Jézus keresztje megmutatja, milyen mély az emberi bűn.

         A történet következő hangsúlya, hogy a magukba roskadt emberek mellé egyszer csak odacsatlakozik egy ismeretlen útitárs. A húsvéti történetek visszatérő motívuma, hogy a Jézus-társaság tagjai szeme meghomályosul. Nem látnak tisztán, zavarodottak.

Az ismeretlen útitárs először kérdez. Rákérdez a történtekre, arra, hogy mi terheli e két vándor életét. Az Isten Fia hozzánk való viszonyulása, szinte mindig így indul. Rákérdez az életünkre. Nem a felszínt akarja fölborzolni, hanem a mélységeket kívánja átjárni. Amint a két tanítvány megteheti, úgy mi is, hogy kiöntsük előtte szívünket, lelkünket. Várja, hogy föltárjuk azt, ami nagyon fáj. Ami megkötöz és megbénít. Figyelemre méltó, hogy a Föltámadott nem vádol, csak türelmesen végighallgat. A legtöbb embernek lényegileg erre van szüksége. Arra, hogy végighallgassák és, hogy elmondhassa, mi nyomasztja az életét. Azután Jézus megszólal és az „Íráson keresztül” elkezd beszélni arról, ahogyan Ő látja a történteket. Jézus – aki az ismeretlen útitárs – a hallgatóit odavezeti a Szentíráshoz. Az Ő szava nyomán a régi és talán holtnak hitt betűk megelevenednek. Élnek és szólnak. Jézus az, aki a Szentíráson keresztül értelmezi önmagát. Megnyitja a szívünket és az értelmünket. Ami érthetetlen és kétséges volt, az világossá és kinyilatkoztatássá lesz. Sokak tapasztalása, hogy onnantól kezdve, hogy Jézus odacsatlakozott az életükhöz, egyszerre csak megnyílt a Biblia világa. Alapvető eligazodássá, az élet beszédévé vált. Olyannyira, hogy a két emmausi tanítvánnyal együtt imádkozzák: Uram, maradj velem és add a te Igéd világosságát!

         A következő mozzanat a közös vacsora, a Jézussal való asztalközösség. A motívum egyfelől ismerős, hiszen ilyet nagypéntek előtt többször megéltek a tanítványok Jézussal, de van benne valami új. Jézus az utolsó vacsorán is, „miután hálát adott, megtörte a kenyeret és a tanítványainak adta.” Jézus akkor és ott, az Ő halálának emlékezetét kérte az övéitől, mindaddig, amíg Ő „eljövend”. Emmausban a feltámadás napjának estéjén a vendég lesz a vendéglátó és a kenyér megtörése nyomán adódik a fölismerés: Igen, Ő az „aki halott volt, de íme, él.”

A jézusi asztalközösség immáron a feltámadott és az övéivel ezután is közösséget vállaló megújult gyülekezet.

         A történet záró mozzanata a fordulat. Az irányok megváltoznak. A Jeruzsálemből kifutók, még aznap este visszatérnek a városba, a tanítványi közösséghez. A menekülés után a felismerésből fakadó bizonyosság továbbadása lesz a cél. Az út elején a világosságból tartottak a sötétség felé. A sötétségből a történet végére eljutnak a világosságra. Oda, ami a mai napig hitünk alapja: „Valóban föltámadt az Úr.”

Valóban föltámadt az Úr, akinek tanítványai lehetünk. Lényegileg nem jobbak és különbek, mint az egykoriak, de akik ma is átélhetik, hogy az Isten végtelen szeretete, kegyelme folytán Ő mellénk áll, végighallgat bennünket, kezünkbe adja az Írást, Önmagát. Mindez történik azért, hogy éjszakánkból eljussunk a világosságba. A föltámadott közösségébe, amely az életet „vég nélküli ünneppé” teszi. Legyen ezért áldott a mi Urunk! Ámen.

Imádság:

„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre…”

Hála neked Mennyei Atyánk, hogy a halálból az életre szólítottad egy szülött Fiadat és ennek nyomán ma azt ünnepelhetjük, hogy van élő Krisztusunk. A föltámadott és élő Jézus közösségének tagjaiként borulunk le előtted és magasztalunk: dicsőség a Szentháromság egy Istennek! Magasztalunk Urunk, hogy nagypéntek után történik a föltámadás, a halálból élet születik. Kérünk, ezt a csodát Lelked által ültesd a szívünkbe, hogy ez által békességünk és megnyugvásunk legyen. Ámen.

Úri imádság

Áldás

A hanganyag letölthető!

Amennyiben nem jelenik meg a letöltést jelző lefelé mutató nyíl a lejátszási sáv jobb oldalán, a szövegre jobb kattintással (okoseszközön nyomva tartással) a megjelenő menüből a hangfájl mentését kell választani.