2020.04.26.

Ének: 25/1,2

Apostoli köszöntés

Textus: Efezus 2,13-19

Kedves Testvérek!

            A templomunk, ahol e felvétel rögzítésre kerül, egy olyan közösség megszentelt helye, akik egykor ebben a városban „idegenek és jövevények” voltak. Az úgynevezett türelmi rendeletig – amit 1783-ban adott ki II. József király – Baján nem telepedhettek le protestánsok. Nem volt polgárjoguk. Az egykori város peremén jutottunk ingatlanterülethez, ahol hosszan tartó külső és belső építkezések folytak. Vélhetően a befogadottságunk, illetve polgárjogunk sem történt meg egyik napról a másikra.

            Ezzel a fölvezetéssel kívántam indítani mostani igehirdetésemet és gyakorlatilag az „idegen és jövevény” kifejezésekkel meg is érkeztem a szentírási szöveghez.

A római birodalom területén, konkrétabban Kis-Ázsiának nyugati partvidékén elterülő, egykori Efézusban pontosan tudták, hogy mit jelent a jövevény lét és mit jelent, ha valaki római polgár. Biztonságban, jogvédelemben, szabadságban óriási volt a különbség a két státusz között.

Pál apostol, amikor e civil életből való kifejezéseket, illetve mögöttes tartalmakat fölhasználja, akkor a keresztyén hit, de így is lehet mondani, identitás (önazonosság) nagyon fontos kérdéséhez érkezik meg. Az apostol azt szeretné megértetni, hogy micsoda minőségi különbség van aközött, hogy valaki a hit vonatkozásában idegen – más szóval jövevény – mint a Krisztusban való hit által, polgárjoggal bíró személy. De nem csak jogokról beszél, hanem az Isten családjába, benső közösségébe történő befogadtatásról.

            Szeretném, hogy az elénk kerülő kifejezéseknek, ha nem is teljes mélységét, de főbb hangsúlyait egy kicsit boncolgatnánk. Általánosságban is elmondható, hogy az emberlét valójában jövevénység. Ahogy egy zsoltárvers megfogalmazza: „Jövevény és betelepült vagyok nálad, mint minden ősöm.” Nagyon realisztikusan fogalmazza meg ezt a bibliai Jób, amikor így vall: „Mezítelenül jöttem erre a világra és így is fogok távozni.”

A jövevénységben van egyfajta szabadság, korlátlanság és természetesen kiszámíthatatlanság. És ebből adódik, hogy vannak félelmek és szorongások. Távolság és idegenség egymástól és az Istentől is. Talán hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a magunk urai vagyunk, de valójában a „fecsegő felszín” mögött az életünkben ott van egy űr. Bolyongunk és sodródunk divatok, korszellem és ideológiák mentén. Nincs stabilitás az életünkben. Innen már csak egy lépés – és itt hadd utaljak Jézus talán legismertebb példázatára – amikor egy fiatalember úgy gondolja, úgy lesz igazán kiteljesedett az élete, ha maga mögött hagyja az apai házat. Beteszi maga mögött az ajtót és elindul az önállóság útján. Idegen, távoli vidékre költözik, és ott eltékozolja az örökségét. Az Istentől való távolság és idegenség állapota ez. Valószínű, számunkra is ismerős. Az önmagát nagykorúnak gondoló nyugati ember szabadságeszméje ez, távol az Istentől.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy hová érkezünk meg. Mit hordoz magában ez az elidegenedés. Megnyugvást? Békességet? Távolról sem. Jézus történetében a fordulat ott történik, amikor az elidegenedett fiatalember egyszer csak eszmél, és azt mondja: „Útra kelek, elmegyek apámhoz.”                                                                                           

Tudja, hogy a fiúság, a családhoz tartozás jogát eljátszotta és már csak béres lehet az apai házban. Jövevény, de nem családtag.

Pál apostol gondolatiságában az Isten nélküli, az Istentől távol lévő ember jövevény és idegen. Aki lehet, hogy a világ mértéke szerint sok mindent birtokol, és önmagát szabadnak érzi, de valójában nincs stabilitása, békessége az életének. Az apostol arról beszél, Isten kinyújtott karja, Jézus Krisztus az, aki által fordulat történhet az életünkben. A benne való hit, a vele való közösség megadja az Isten országához való polgárjogot és a befogadtatást Isten családjába.

A jézusi példázatban a tékozló fiát az apa hazavárja, magához öleli és visszahelyezi fiúi, örökösi helyzetébe. Immár nem idegen és jövevény, hanem az Atya szeretett fia.

            Zárásul, arról szeretnék szólni, hogy ez a hitben, Krisztusban ajándékba kapott státusz mit jelent a hitre jutott ember számára. Már nem oda megy, ahová akar. Nem a vágyai, vagy e világ csábításai vonzzák. Nem sodortatás, vagy pótcselekvés az élete, hanem elfogadja azt az utat, megbízatást és szolgálatot, amit a mennyei Atya bíz rá. Ez legtöbbször nem az elismerések és vállveregetések területe. Ellenkezőleg. Lemondással és alázattal megélt út. Adott esetben rangon aluli ügyek és munkák vállalása.

Mindezt csak és kizárólagosan egy belső szabadságból fakadóan lehet gyakorolni. Nem e világhoz és annak mértékéhez kötötten, hanem Isten úrsága és királysága alatt. Ez a kötelék teszi lehetővé, hogy ne emberi és egyben múlandó elismeréseket hajhásszak, hanem igyekezzek az Isten dicsőségét szolgálni. Addig, amíg tart a ma. És akkor, amikor a földi élet mandátuma lejár, akkor a mennyei polgárjog szerint, belül szabadon, Áprily Lajos költővel együtt így búcsúzhatunk:

„Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat

egy rándítással elhullathatom,

saruim szíja sem marad velem.

Uram, utálni nem tudom világod,

de indulhatok, amikor kívánod,

igéd szerint: egészen meztelen.” Ámen.

Imádság:

Szerető Mennyei Édesatyánk! Hálás a szívünk, hogy nagyon gazdag világodból a föltámadás és az élet ünnepén fölragyogtattál számunkra Igét, üzenetet. Az isteni szót és a mögötte lévő szeretetet, elfogadást, amire a lelkünk mélyén mindnyájan vágyódunk.

Imádkozva kérünk, segíts bennünket, hogy felismerésre jussunk és az egykori egyházatyával együtt mi is meg tudjuk vallani: „Magadnak teremtettél minket Urunk; és háborog, nyugtalan a mi lelkünk, amíg meg nem nyugszik benned.” Úgy legyen. Ámen.

Úri imádság

A hanganyag letölthető!

Amennyiben nem jelenik meg a letöltést jelző lefelé mutató nyíl a lejátszási sáv jobb oldalán, a szövegre jobb kattintással (okoseszközön nyomva tartással) a megjelenő menüből a hangfájl mentését kell választani.